SZABOLCS VÁRMEGYE

A VIDÉK ZSIDÓ EMLÉKEZETE

Büdszentmihály

A Dadai alsó járáshoz tartozó község két kisebb település (Szentmihály és Tiszabüd) összevonásából jött létre. Zsidók már 1750-ben jelen voltak, 1800-ban 30 zsidó élt Szentmihályon, 1836-ban Büdön 61, Szentmihályon 65 fő volt.

1848-ban a két településen 169, 1870-ben 373, 1880-ban 495, 1890-ben 601, 1900-ban 626, 1910-ben 780, 1920-ban 735, 1930-ban 732, 1941-ben 684 fő volt az izraelita, 4 pedig a kikeresztelkedett.

Szentmihályon a helyi földesúr telket biztosított az első zsinagóga építéséhez. Tiszabüdön imaház céljára magánházat használtak, de a zsidók a vallási teendők elvégzése céljából Szentmihályra jártak át.

A Chevra Kadisát és a hitközséget 1847-ben alapították, az első rabbit az 1850-es években választották meg, 1880-ban kezdte meg működését az elemi iskola, és a településen volt jesiva is. A helyi ortodox hitközség működési szabályzatát 1899-ben fogadták el, de mellette haszid közösség is működött. A zsidók újabb zsinagógája 1903-ban épült, szintén akkor kisebb bet hamidrast is emeltek. A hitközségben számos közintézmény és egylet tevékenykedett: templom, iskola, rituális fürdő, talmud-tóra (1944-ben 84 taggal), Chevra Kadisa (1944-ben 65 taggal), valamint Gemilut Cheszed, Maszkil el Dal, illetve nőegylet, amelynek vezetését a mindenkori rabbi felesége vállalta.

A zsidó közösség első világháborús mártírjainak száma 16 volt. 1920-ban románok szállták meg a települést, majd a fehérterror tombolt. Több zsidó boltot kifosztottak, 6 zsidót letartóztattak és megkínoztak. 1930-tól kezdve nőtt a zsidógyűlölet, amely az ablakok betörésében és a zsidók rendszeres megverésében mutatkozott meg. A helyzet 1938 után rosszabbodott. 1941-ben 3 fiatal tiszabüdi zsidót letartóztattak azzal a váddal, hogy provokálták a helyi Nyilaskeresztes Párt aktivistáit. Ezeket a zsidókat internálták. 1941 júliusában – miután állampolgárságukat meggyőzően nem tudták igazolni –    egy családot kiutasítottak az országból, ők KamenyecPodolszkijban elpusztultak. 1942 tavaszán a helyi református kántor által felizgatott tömeg ásóval, kapával támadta meg a zsinagógában imádkozó híveket. A csendőrség közbelépett, de később néhány zsidót internáltak. 1942-ben a fiatal férfiakat behívták munkaszolgálatra, közülük sokan elestek a keleti fronton.

1944 áprilisában a hitközségnek 600 körüli volt a lélekszáma, köztük 102 adófizető. Hét ember állt alkalmazásban, az anyakönyvvezető rabbin kívül többek között a kántor, a metsző és a samesz.

1944. április 14-én reggel 5 órakor kidobolták, hogy a zsidóknak tilos otthonukat elhagyniuk. A csendőrség a Máté Mihály tanító által vezetett leventék segítségével házról házra menve, rendkívüli durvaságok közepette összegyűjtötte a zsidókat az elemi iskola udvarára. 1944. április 20-án 635 zsidót rögzítettek az összeírók. 20-30 szekér érkezett, s a zsidókat a nyíregyházai gettóba szállították. Később továbbterelték őket Nyírjestanyára és Varjúlaposra. Ez utóbbiakat május 2-án Simapusztára hurcolták. A nyírjesi táborból május 14-én, 26-án és június 4-én, Simapusztáról május 20-án, 22-én és 24-én szállították el a zsidókat Auschwitzba. Mindenkit elhurcoltak, a 86 éves özvegy Braun Sámuelnét és a 83 esztendős Weinberger Mórt csakúgy, mint a kétéves Berger Mártont. A településen található mártíremléktábla tanúsága szerint a soa idején 526 helyi zsidó pusztult el. Elpusztult feleségével és hét gyermekével együtt Rottenberg Lázár rabbi, úgyszintén a hitközség elnöke és teljes elöljárósága, valamint Mandel Manó felekezeti iskolaigazgató, dr. Helfersohn Mór, dr. Heller Dezső és dr. Tapay László orvosok.

A háborút és a népirtást 91-en élték túl, ebből 64-en tértek vissza Büdszentmihályra, ahol a közösséget újraalapították. A túlélők közül néhányan a deportálásból Svédországba kerültek, s ott is maradtak. A hazatértek lakásaikat kifosztottan találták, a templomot megszentségtelenítve és összerombolva, a 21 tóratekercset meggyalázva, széttépve. Az épen maradt temetőben a túlélők 1946-ban az áldozatoknak emlékművet állítottak. Az 1949-es népszámláláskor 51 izraelitát találtak, s az ugyanabban az évben végzett felmérés szerint a hitközségnek 64 tagja volt, köztük 22 adófizető. A hitközség elnöke Hermann László, ügyvezetője pedig Róth József volt. A hitközség 1951-ben hivatalosan megszűnt, s vele együtt Szabolcs vármegye egyik jellegzetes, mélyen vallásos zsidó közössége vált csupán emlékké. A településen az 1956-ban jelentkezett antiszemitizmus nyomán a zsidók lélekszáma ismét csökkent. A községben 1975-ben már csak egyetlen idős zsidó élt.

  • in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 933-996, Néző István

Bejelentkező űrlap