SZABOLCS VÁRMEGYE

A VIDÉK ZSIDÓ EMLÉKEZETE

Újfehértó

A Nagykállói járás legnépesebb községében a zsidók a vármegye egyik legjelentősebb közösségét alkották. A helységben 1746-ban 7 fő, 1754-ben 5 család, 1760-ban 8 család szerepelt az iratokban. 1770-ben 54, 1785-ben 102, 1818-ban 511, 1828-ban 596 zsidó élt a településen. 1836-ban a község mezővárosi rangot kapott, a címmel járó vásározási lehetőségek még jobban vonzották a zsidókat. 1836-ban 830, 1840-ben 863, 1847-ben 1000 zsidó lakta, majd ismeretlen okból nagy visszaesés következett be. 1858-ban 510, 1870-ben 541, 1881-ben 673, 1890-ben 688, 1900-ban 883, 1910-ben 1035, 1920-ban 1303, 1930-ban 1228, 1941-ben pedig 1359 izraelitát és 7 zsidónak minősülő embert írtak össze.

A hitközség 1869-ben ortodoxnak nyilvánította magát ahol az ortodox és a neológ irányzat küzdött egymással. Hivatalosan nem szakadtak ketté, noha a 20. században is külön-külön templomot tartottak fent, külön rabbit alkalmaztak, de közösen használták a fürdőt, az iskolát, együtt alkalmazták a metszőt, és közös volt az anyakönyvezés is. Sokan voltak a haszidizmus hívei is közöttük, s emiatt a települést „kis Jeruzsálemként” is emlegették.

A zsinagógájukat az 1820-as években építették. A hitközségen belüli elkülönülés után az épület a neológoké maradt, az ortodoxok az 1880-as évek táján építettek fel saját zsinagógájukat. 1870-ben három tanítóval működő zsidó iskolát avattak. Az iskolában talmud-tóra is működött öt tanítóval. Az újfehértói jesiva az egész országban híres volt. 1885-ben a hitközséghez csatlakoztak a környező falvak (Bököny, Érpatak) kis zsidó közösségei. A temető telkét az egyik jómódú érpataki vásárolta meg a hitközség számára.

Az első világháborút követő fehérterror a zsidókat nem kímélte. A fegyveres bandák sok zsidót megvertek, az egyiket pedig Nyíregyházára vittek, ahol halálra kínozták. Temetésén az egész lakosság részt vett.

A faji megkülönböztetés első áldozatai azok a zsidók voltak, akik a Felvidékről és Lengyelországból menekültek Újfehértóra. Őket mint hontalanokat a Szovjetunió elleni hadba lépéskor összeszedték, és Kamenyec Podolszkij térségébe deportálták, ahol többségüket meggyilkolták.

A helyi zsidókra a közvetett veszélyt a munkaszolgálat jelentette. A településről először 1940 tavaszán vittek el zsidókat Fényeslitkére, hogy ott vasúti rakodást végezzenek.

1941. június végén rémhírterjesztés vádjával letartóztatták és a nyíregyházi fogdába vitték Wassermann Sámuel szabót. A harmadik zsidótörvény után erősödött a zsidóellenes hangulatkeltés, de az a községben kevésbé volt érezhető. A zsidók a munkaszolgálatosokért, a keresztények a fronton lévőkért aggódtak, ám 1941 decembere után már a korábban Fényeslitkén lévő zsidók is Ukrajnába kerültek. Közülük egyetlen újfehértói sem jött vissza. Később a helybéli munkaszolgálatosokat Varjúlaposra is vitték, egyes visszaemlékezők szerint pedig 1944 elején Pallagpusztára is, ahol a zsidókat kivégezték.

„A helyi zsidóság húsvét utolsó napját ünnepelte” – emlékezett vissza az Auschwitzot megjárt Kupferstein Olga. – „Az emberek békességgel, nyugodtan sétáltak az utcán. Senki sem sejtett semmit. Másnap hajnalban (értsd: április 16-án) Nyíregyházáról csendőrök érkeztek, akik elkezdték összegyűjteni az embereket.

Közben hangosbemondókon állandóan közölték, hogy mostantól egyetlen zsidó sem hagyhatja el a házát. Nem mehet sehová sem, kenyeret sem vásárolhat. Ez különösen szigorú intézkedés volt, mert húsvétkor nincs az asztalon kenyér, tehát senkinek nem volt a háznál.”

A parancs értelmében a csendőröknek pirkadatkor kellett felébreszteniük a családokat, a leventék a település több helyén őrt álltak. Vannak olyan adatok, amelyek szerint a zsidók begyűjtésében a Nyíregyházán állomásozó 4. honvédhuszárezred pótezredének II. osztályába tartozó lovas rohamszakasztól kirendelt tartalékosok is segítettek. Az összegyűjtés alatt kijárási tilalmat léptettek életbe. A zsidók mindössze 5-10 percet kaptak arra, hogy a legszükségesebb ruhadarabokat, élelmet magukhoz vehessék.

A helyi zsinagóga udvarán, a Kaszinóban, a községházán – amelynek nagytermében elszedték az ékszereket, értékeket, s erről jegyzőkönyvet készítettek – és Aranyász István házánál zsúfolták össze őket. Ez a szétszórtság csak az első napokban volt jellemző, aztán minden újabb begyűjtött zsidót a régi zsinagógához kísértek. Mivel a település nagy kiterjedésű, a távolabbi helyekről, a tanyákról szekereken hozták be a zsidókat, majd szintén szekerekkel a hátrahagyott ingóságokat, amelyeket a helyi pénzügyőrök irányítása mellett a metszőházban és a kóser húsboltban raktároztak el. A beszállítás több napot vett igénybe, de szinte ezzel egyidejűleg a zsidók elvitele is megkezdődött.

Április 19-től kezdték elvinni a zsidókat. Elszállításukra egyszerre ötven szekér sorakozott fel, s egy járművön tíz főt helyeztek el. Akiket nem engedtek a fogatokra, azok gyalogoltak. A műveletet a csendőrség irányította, az utcákon civil ruhás, fegyveres karhatalmisták cirkáltak. Az elhurcoltakat a nyíregyházi gettóba, a Keskeny utcába és környékére vitték, s a bordélyházban szállásolták el. Szállítások egymást követő két napon voltak. Amikor az újfehértói zsidókat már nem tudták házakba elhelyezni, akkor melléképületekbe, hodályba, istállóba és disznóólba szorultak. Zsidókat közvetlenül Varjúlaposra is beszekereztettek, így a helyi zsidók zöme április végére eltűnt a településről, csak mintegy 100150 főt hagytak hátra májusra. Az utolsó 14 főt három szekéren csak június 4-én (akkor számolták fel a megyében az utolsó gyűjtőtábort is) vitték el Nyírjesre. Köztük volt a Kupferstein család is, mert korábban Kupferstein Ignác üzletét a település szempontjából szükségesnek tartották.

A zsidók házait lepecsételték, hogy az abban lévő holmikról később leltárt vehessenek fel, de a pecsét sok esetben nem óvta meg a vagyont a fosztogatóktól. Az ingatlanok használatba adását a helyi hatóság a felsőbb szervek döntéséig nem engedélyezte, noha igénylők akadtak. Később arra hivatkozva tagadták ezt meg, hogy a kibombázottak, a menekültek, a kitelepített lakosság és a katonaság részére fogják azokat felhasználni. A két zsinagógát a pénzügyőrség vette birtokba, azokba helyezték el a zsidóktól elvett ingóságokat, főleg a bútorokat, vagyis raktárként hasznosították.

1944-ben feloszlatták a zsidó egyesületeket is, ez az 1889-ben alakult Izraelita Nőegyletet, az 1717-ig visszavezethető Chevra Kadisát és az 1910 óta működő Talmud-tóra Egyesületet érintette. Ezek semmilyen vagyonnal nem rendelkeztek. Átnézték a helyi népkönyvtár anyagát is, és abból a zsidó szerzők műveit kivonták. Mindössze egyetlen példányt találtak: Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című műve „mételyezte” a magyar lelket.

A zsidók közül mintegy 90 ember élte túl a megsemmisítő táborokat. A háború után az ortodoxok zsinagógáját lebontották. A fehértói zsidó közösségnek 1949-ben 75 tagja volt, köztük 22 adózó. A lélekszám lassan fogyatkozni kezdett, volt, aki Budapestre költözött, akadt, aki alijázott, mások az Egyesült Államokba emigráltak. A közösség a következő évtizedben megszűnt. 1958-ban már egyetlen zsidó sem lakott Újfehértón. Abban az évben a neológok zsinagógáját is lebontották. Ma már a település egykori zsidó közösségére csupán a temető és néhány középület emlékeztet.

  • in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 933-996, Néző István

Bejelentkező űrlap